Jól haladok! Hetekkel ezelőtt keserűen panaszoltam el, hogy valaki letörölte írásaimat bográcsos oldalamról. Száradjon le az ujja, amelyikkel az Entert megnyomta! Akkor elszontyolodtam, majd megpróbáltam mindent, hogy visszaállítsák a törölt bejegyzéseket. Nem sikerült. Lehet, hogy én nem voltam elég erőszakos, de a Blogger irányítóközpont nem is válaszolt. Haragom azóta elszállt, és egy ideje azzal foglalkozok, hogy pótolom az elveszett múltat. Minden írásom, egyfajta napló, sorstörténet a receptek mellett. Ezeket az emlékeket nem hagyhattam elveszni. Igyekeztem újra felidézni az aktuális eseményekhez köthető történéseket, és néhány kivételével már szinte mindet újraírtam. Jól is esett! Komolyan. Ismét előkerültek azok, a számomra nagyon fontos dolgok, amik életem részei voltak, és most felfrissülve remélem, még tovább azok is maradnak. Olyan, mintha előre lapoztam volna naplómban. Azokat hagytam utoljára, amik a közelmúltban történtek. Ezekre könnyebb visszaemlékezni. Az ismeretlen Pernahajdert most sem dicsérem meg, de jól jött, hogy megmozgatta kicsit rozsdásodó agyamat. És ami lényeges, újra olvasóim rendelkezésére állnak írásaim. A régi sikerek most is aratnak, de vannak új besztszellerek is. Napi 2-3 írást sikerült reprodukálnom, ami egész jó eredmény. Ráadásul blogom látogatottsága is jelentősen megnőtt. Remélem, nem pünkösdi királyság lesz!
Az étkezés kapcsán is minden a normális kerékvágásban, hiszen van két étel, amik közül választhatunk, a konyha is normál üzemmódban főz ránk, és most is megérkezett az ételfutár.
Tarhonyalevest hozott a megszokott formában. Pirított tarhonyából csinálták, közel úgy, ahogyan én leírtam receptemben. Az ételhordó fedelének leemelésekor rögtön kiderült, hogy ma nem receptem alapján főztek. Biztosan elakadt a postán! A leves egyébként jó, csak én zöldségesen szeretem.
Mikor először utánanéztem a Dubarry szeletnek, és hogy honnan kapta a nevét, magam is meglepődtem. Volt egy bizonyos madame Dubarry, aki az egyik legősibb foglalkozást űzte magas fokon, és nem légtornász volt. Prosti volt a javából! Mindezt férje tudtával, sőt unszolására tette, gazdasági érdekből. Van, aki most is így csinálja. De hány?!!! A pasi meg jól megszedte magát, az asszony meg tán még élvezte is. Hát miért ne? Ha imádott dugni? Csapok a számra! Szóval a Madam oly sokra vitte, hogy még kaját is neveztek el róla. Nem ám bundás kenyeret, hanem töltött husit. Csak nem asszociált valamire a szakács? Nem beszélek tovább rejtélyekben, mert a receptem részletesen taglalja. Itt is van. A rövidebb változatot hoztam, mert szerintem a kávén már túl vagytok. Újat főzni meg kár lenne miattam!
Rakott zöldbab a másik második. Tudjátok? Leves, és második mondja a pincér, mikor megkérdik tőle mi az ebéd. Az utolsó néhány alkalommal úgy jártam, hogy minden tudományomra szükségem volt a rakott zöldbab tálalásához. Néha még imádkoztam is. Imáimat persze nem hallgatta meg a nagy Manitou, és a cucc, mire kiemeltem az eredeti, nagy gonddal kiválasztott helyére darabokra hullott. Mint a Jenga amikor igazán megadja magát. Ezért voltam kíváncsi, ma vajon hogy járok. Szaporítom a kudarcok sorát, vagy végre normális, esztétikailag sem kifogásolható rakott zöldbabot tudok a kíváncsi publikum elé tárni.
Imáim úgy tűnik meghallgattattak, de azért a photoshop, sokat segített, amiben jobban bízok, mint Istenben, nem is beszélve az Ő földi helytartóiról. Szóval elfogadható képet tudtam produkálni az egyébként finom kajától, amit ráadásul szeretek is. Azért food photography versenyen nem indulok vele, mert a zsűrivel komolyan le kellene előtte zsírozni az eredményt. Azt azért nem értem, ha valami nem megy, miért erőltetik? Az elmúlt években soha nem sikerült a kockákra vágott kiporciózott rakott krumplinak kibírnia a pár százméteres utat az étteremtől idáig. Pedig szerintem meg lehetne szépen is csinálni. Nyáron meg is próbálom. Receptem már van egy, legfeljebb kicserélem a képet, ha szebb lesz. És miért ne lenne?
Tarhonyalevest hozott a megszokott formában. Pirított tarhonyából csinálták, közel úgy, ahogyan én leírtam receptemben. Az ételhordó fedelének leemelésekor rögtön kiderült, hogy ma nem receptem alapján főztek. Biztosan elakadt a postán! A leves egyébként jó, csak én zöldségesen szeretem.
Imáim úgy tűnik meghallgattattak, de azért a photoshop, sokat segített, amiben jobban bízok, mint Istenben, nem is beszélve az Ő földi helytartóiról. Szóval elfogadható képet tudtam produkálni az egyébként finom kajától, amit ráadásul szeretek is. Azért food photography versenyen nem indulok vele, mert a zsűrivel komolyan le kellene előtte zsírozni az eredményt. Azt azért nem értem, ha valami nem megy, miért erőltetik? Az elmúlt években soha nem sikerült a kockákra vágott kiporciózott rakott krumplinak kibírnia a pár százméteres utat az étteremtől idáig. Pedig szerintem meg lehetne szépen is csinálni. Nyáron meg is próbálom. Receptem már van egy, legfeljebb kicserélem a képet, ha szebb lesz. És miért ne lenne?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése